Elérkeztem életemnek ahhoz a pontjához, amikor minden 21. életévét betöltött magyar állampolgárságú férfinak eleget kellett tenni a honvédelmi törvény ide vonatkozó passzusának; vagyis jelentkezni kellett katonai sorozásra. Akkor 1942-őt írtunk. Mint becsületes állampolgár, jelentkeztem, de a sorozóbizottság alkalmatlannak talált, és egy év haladékot kaptam. A következő év tavaszán ismét a bizottság elé kellett járulni, és most alkalmasnak ítéltek. 1943. szeptemberben megkaptam a behívó parancsot, amely szerint október 3-án kellett jelentkezni a gyulai 20. határvadász zászlóalj gyalogsági laktanyájában. Katonaládával felszerelve, egyik barátommal együtt érkeztünk Gyulára - mert neki is ott kellett jelentkezni -, de őt Erdélybe irányították valamelyik hegyivadász alakulathoz. Körülbelül 15-en, húszan érkeztünk a gyulai vasútállomásra, ahol egy őrmester fogadott bennünket, és a katonaládákat felraktuk egy lovaskocsira, ami beszállította azokat a laktanyába, mert tudni kell, hogy a bevonuló fiatalnak kötelessége volt katonaládát csináltatnia vagy vásárolnia személyes holmijai, tárgyai tárolására. A csoport pedig bevonult a Kossuth téren álló, akkor József főherceg nevét viselő laktanyába, az őrmester kíséretében. Még most is előttem van a laktanya kapuja fölött ékeskedő felirat, idézem: "Határvadász előtt nincs akadály" A laktanyaudvaron megtörténtek a beosztások, a következő napokban pedig megkezdődtek a kiképzések, amelyek sokszor túl kemények, kíméletlenek, durvák és emberietlenek voltak. Ezekből elmondok néhány példát. Bevonultunk a délelőtti gyakorlatról fáradtan, leverten, mert hazafelé vonulva is többször elhangzott a parancs, hogy "repülő", és ilyenkor hasra kellett vágódni azonnal, és ez még inkább tetézte fáradtságunkat. Ebédosztásig mindig volt még egy félóra - negyven perc a ruha és a bakancs tisztítására. De volt idő arra is, hogy a tisztesek, vagyis az őrvezetők, tizedesek visszaéljenek a hatalmukkal, és ezt meg is tették, megtapasztaltuk. Ha a szobaparancsnok úgy ítélte meg, hogy a ruhatisztítás, ruhakefélés - amit minden bevonulás után kötelező volt elvégezni - nem volt elég gyors és nem volt elég jó, akkor kiadta a parancsot: "békaügetés!", ilyenkor a szobában, a hosszú asztal körül kellett ugrándozva dalolni azt a nótát, hogy "erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő". Aki nem ugrált a tizedes kedve szerint, az kapott a fejére, hátára a tizedes úr kezében lévő derékszíjból. Még egy adalék a Horthy hadsereg nevelési módszereiből. Két - háromhetente a szobaparancsnok este lábvizitet tartott, ami abból állt, hogy hanyattfekve a lábakat magasra kellett tartani, és ilyenkor a szobaparancsnok elindult vizsgálni a lábakat. Akinek a lábát kifogásolta, annak a talpára ütött a szurony lapjával. Nos, ilyen megalázó nevelési módszereket alkalmaztak a hadseregben. Szemtanúja voltam egy olyan büntető módszer végrehajtásának, aminek "kikötés" a neve. Parancs szerint a századnak végig kellett néznie a büntetést elszenvedő alany kínját. A szóbanforgó büntetés elszenvedője egy békési másodéves katona volt. Valamilyen fegyelmi vétséget követett el, amiért a századparancsnok ezt a büntetési tételt szabta ki reá. A katonát odaállították a földbe állított vastag faoszlop mellé háttal. Összekötötték kezét, lábát, és felhúzták kötéllel az oszlopra úgy, hogy a lába nem érte a földet. A szerencsétlen katona két, három perc után elszédült, ekkor az egyik végrehajtó katona lelocsolta egy veder vízzel. Ezt még kétszer megismételték, és utána oldották meg kötelékeit. Ezektől a megalázó nevelési módszerektől teljesen megcsömörlöttem. A legénység életét megkeserítő módszereknek még számos módozatát alkalmazták a félművelt tisztesek, de azokra most nem akarok több szót vesztegetni. A kiképzések pedig folytak nap nap után, és elérkezett karácsony hete, amikor a legénység nagyobbik része az ünnep alkalmából megkapta a néhány napos szabadságát, és ebből az alkalomból jöttem haza én is először szabadságra bevonulásom óta. Az ünnepek elmúltak, a szabadságosok visszatértek a laktanyába, s kezdődtek újra, illetve folytatódtak a kiképzések és a gyakorlatok. Az ősz folyamán tudomásomra jutott, hogy a szomszédos "sas" laktanyában lakó kerékpáros századnál sokkal emberibb légkör uralkodik, ezért elhatároztam, hogy kérni fogom oda az áthelyezésemet. Jelentkeztem kihallgatásra, ahol előadtam kérésemet, amit a százados elfogadott, és engedélyt adott az átköltözésemhez. Ez az esemény 1944. január első hetében történt. Az új környezetbe való beilleszkedés nem volt könnyű számomra, de viszonylag rövid idő alatt sikerült. Folytak a gyakorlatok, és kerékpárral eljutottunk a környező településekre, így pl.: Gyulaváriba, Dobozra, Tarhosra, Elekre, Békésre, Békéscsabára. A szürke napok pedig egymás után peregtek gyakorlattal, vagy laktanya vagy, kapuőrséggel. Néhány héttel áthelyezésem után történt velem egy kellemetlen epizód. Abban az időben, ha a konyhán krumplis étel készült, akkor előtte való este nyolc - tíz embert beosztottak a konyhára krumplit hámozni. Ezt a munkát kevés kivétellel minden katona utálta, s közéjük tartoztam én is. Az egyik katonatársammal megbeszéltük, hogy a legelső adandó alkalommal meglépünk és felszabadítjuk magunkat a munka alól, s ez sikerül is az egyik rövid pihenő alatt. Ámde az örömünk, amely az elszabadulásunk miatt ért bennünket - cserbenhagyva a szakácsokat - nem sokáig tartott, kérész életű volt, mert alighogy elhagytuk a konyhát, és az utcán megtettünk hetven, nyolcvan métert, találkoztunk - belebotlottunk - a kiképző főtörzsőrmesterrel, aki megállított bennünket, és be kellett vallani, hogy hol voltunk, honnan jöttünk. Ezért a kis kilengésért példát kellett statuálni, másnap kihallgatásra rendelt bennünket. A kihallgatást a főtörzsőrmester vezette le, azt a kis kirándulást nem úsztuk meg simán, a fejünkre olvasta vétkünket, és két hétre szabta ki büntetésünket, ami azt jelentette, hogy két hétig minden nap fordított menetöltözetben kellett megjelenni kihallgatáson, a forgatókönyv szerint. Ez azt jelentette, hogy a hátizsák, illetve a borjú szíjazatát a szabályostól eltérő módon, a pokrócot eltérő módon kellett felszerelni, a puskát csővel lefelé kellett vállra venni és minden más felszerelési tárgyat ellenkezőleg szereltünk fel. Büntetésünk súlyát az is fokozta, hogy nekünk jóval korábban volt ébresztő, mert csak így tudtunk időben elkészülni a kihallgatásra; és egy tapasztalattal gazdagabbak lettünk. 1944 februárjában Dobozra mentünk gyakorlatra, és ott történt a következő szomorú tragédia. Tudni kell, hogy ezeken a gyakorlatokon más alakulatok tisztjei is jelen voltak és megszemlélték azokat, utána pedig kielemezték. Doboz határában a Wenkheim gróf fűszegi majorjában este folytak a gyakorlatok, amikor egyszer csak egy éles csattanást hallottunk, az éles hang irányába szaladtunk - a majorból azonnal égő fáklyákat hoztak - és a következő kép tárult elénk: Egy utász főhadnagy saját vérében feküdt a földön és nemsokára belehalt sérülésébe. A szomorú eset után megtudtuk, hogy a főhadnagy megszegte a biztonsági szabályokat, ugyanis a nadrágzsebében helyezett el két vagy három, robbanószerhez használatos gyutacsot, és ezek robbantak fel a zsebében, súlyos sebet ejtve a hasán. Az eset után a százados azonnal leállította a gyakorlatot. Az éjszakát a major ököristállójában töltöttük. Másnap folytattuk az utat Tarhos, Békés, Békéscsaba felé és vissza Gyulára. Március közepén, derekán felsőbb parancs érkezett, amelynek értelmében a zászlóaljat fegyverbe léptették. Ez azt jelentette, hogy meg kellett teremteni a zászlóalj frontra indulásának feltételeit. Századunkat kitelepítették a laktanyából, és a gyulai vár közelében álló gróf Almásy kastélyban szállásoltak el bennünket. A kastélyban laktunk egészen a frontra indulásig. Az indulás előtti héten a környéken lakók eltávozást kaptak a katonaládák hazaszállítására és elbúcsúzásra. Május hónap első felében érkezett meg a parancs, a zászlóalj 20-án reggel fog indulni a frontra. A zászlóalj kora reggel indult az állomásra és az állomás mögötti téren felsorakozott meghallgatni a zászlóaljparancsnok búcsúbeszédét. Az alezredes lelkesítő beszédet intézett hozzánk, kihangsúlyozva, hogy legyünk hősök, és ha kell, áldozzuk fel életünket is, de ő nem jött velünk, katonáinak nem mutatott jó példát. A beszéd után rövid búcsú következett a megjelent sok hozzátartozótól, szülőktől, testvérektől, menyasszonyoktól, könnyek között. Én előző héten, amikor eltávozáson odahaza voltam, akkor elbúcsúztam a szüleimtől és testvéremtől. A búcsúzások befejeztével vonatra szálltunk és elindultunk bizonytalan jövőnk felé azon az úton, amelyről sokan nem tértek vissza családjukhoz. Utazás a Kárpátokba, a frontra Elindult velünk a vonat Nagyvárad felé az északkeleti Kárpátokba. Emlékezetem szerint másfél - két napig utaztunk, mégpedig azért, mert a nagyobb forgalmú állomásokon nagyon sokat várakoztunk. Végre megérkeztünk a Vorohta nevű állomásra. Itt tehergépkocsikra szálltunk - merthogy a kerékpáros század használatában hat darab "Botond" nevű teherszállító jármű is volt - és a Tatárhágón keresztül Bukovinában, annak is az északi részében, Guráputilei nevű lengyel-román vegyes lakosságú faluban kötöttünk ki. A tatárhágón keresztül vezető út nagyon veszélyesnek számított, mert keskeny és kanyargós volt, ráadásul hol jobbra, hol balra mély szakadékok tátongtak. Nos, szerencsére minden baj nélkül megérkeztünk a hágó túloldalára és onnan a már említett bukovinai faluba. A tájék, a vidék erdős dombvidéknek nevezhető, mert nem voltak magas hegyei. A legénységet a már előre elkészített szálláshelyekre telepítették. A szálláshelyeket egy külön erre a célra megszervezett kis csoport biztosította. Néhány nap alatt kipihentük az út fáradalmait. Innen menetgyakorlatokat végeztünk kerékpárral néhány közeli szomszéd faluba. Ami az utak állapotát illeti, azok gyalázatos rossz állapotban voltak. Egyszer egy több kilométeres szakaszon megtapasztaltuk azt is, hogy milyen az a "dorongút". A kivágott fenyőfákat körülbelül 4 - 5 m hosszúra fűrészelik és egymás mellé fektetik, ez képezte az utat, és amikorra kerékpárral ezen végigdöcögtünk, addigra elzsibbadt a fenekünk. Én úgy éreztem, olyan képzetem támadt, hogy a talán a kivágott sok, drága, értékes fenyőfa bosszúja kísért bennünket. Tékozló gazdálkodás volt ez a javából. Az ilyen utat olyan területeken építették, ahol vizenyős, süppedékes volt a talaj, és ezzel lerövidítették a távolságot is bizonyos települések között. A hadvezetés a háború érdekében tett intézkedéseikben nem voltak kímélettel semmire és ennek a környezet vallotta kárát. Napjainkat nem semmittevéssel töltöttük, hanem két-három napig őrséget adtunk éjjel-nappal egy erdőben, aminek semmi értelme nem volt, de a katonát foglalkoztatni kellett, nehogy eltespedjen. Futóárokban adtunk éjjeli őrséget, mintha védelmi vonalat kellene védelmezni. Sokszor volt századgyűlés, ahol a százados előadásait hallgattuk meg. A századosunk M. Ferenc volt. Körülbelül két hét elteltével jött a parancs, partizánvadászatra kell mennie a századnak. Századosunk ismertette a bevetés célját, és elindultunk. Hozzávetőleg 30 km-es utat tettünk meg kerékpárral, majd a kerékpárokat hátrahagyva az utat gyalog folytattuk tovább néhány kilométerrel. Bizonyos területeket átfésültünk, de az akciónk eredménytelen volt. Sietve megjegyzem, hogy a jelzett területre való felvonulás egy olyan civil személy vezetésével történt, aki azt a régiót jól ismerte. Ez az esemény június hónap elején történt. Néhány nap elteltével újabb parancs érkezett; az állítólagos partizántevékenységek felszámolására újabb akciót kell indítani. Most még hosszabb utat kellett megtenni a kijelölt területig, és a Szeletin nevű bukovinai kisvároson keresztül eljutottunk közel a moldovai határhoz. A kerékpárokat most is hátrahagyva, idegenvezetőnkkel gyalog mentünk tovább. Sűrű erdőbe érkeztünk, átfésültünk bizonyos területet, de egyetlen gyanús személlyel sem találkoztunk, vagyis a partizántevékenység vaklármának bizonyult. Itt találkoztunk román mócokkal, más szóval hegylakókkal, akik akkor ugyanolyan primitív módon éltek, mint őseik pár száz évvel ezelőtt. Lábukon bocskor volt, öltözékük pedig magukkészítette világos színű posztóruha volt. Erdős hegyoldalon, faházban, a civilizációtól távol élnek; tehenet, kecskét, birkát tenyésztenek. A lakott településeket ritkán látogatják. Minimális román nyelvtudásom révén egy keveset tudtam velük beszélni. Az akciót befejeztük, aznap éjjel egy közeli fűrésztelepen éjszakáztunk, és másnap indultunk vissza a faluba. A század élete a már korábban vázoltak alapján folyt tovább június derekáig. Akkortájt érkezett a parancs, melynek értelmében Galícia vidékére kellett vonulnia a századnak; így érkeztünk meg egy Javorov nevű faluba. Hosszú pihenőkkel majdnem egy napig karikáztunk, mire megérkeztünk a kijelölt helyre. Ameddig a szemünkkel ellátunk, a vidék fennsík volt, mert a közelben nem voltak hegyek. A századot tartalékállományba helyezték, és faházakban voltunk elszállásolva. A szakaszom is egy ilyen - fiatal lengyel házaspár tulajdonában álló - gerendaház hátsó szobájában volt elhelyezve. Fás, bokros területen egyedül álló ház volt. A falu szétszórt házakból állt az országúttól nem messze. Pihenéssel töltött napjaink körülbelül egy hétig tartottak, de egy hét után ennek vége szakadt. Hirtelen jött a parancs, riadóztatták a századot, bevetésre kell menni. A szomszéd településtől balra emelkedő hegyvonulat legmagasabb csúcsát, melyet az oroszok megszállva tartanak, vissza kell foglalni. A hadművelet irányítói tehergépkocsikat küldtek értünk, amelyek a szomszéd településre szállítottak bennünket, hogy minél hamarabb bevethető legyen a század. Ez az esemény június 26-án kora délután történt. A szomszéd település mintegy nyolc, tíz kilométerre volt a szállásunktól. Amint megérkeztünk a hegygerinc lábához, parancsszavak röpködtek a levegőben, leugráltunk a gépkocsiról és a földre hasalva vártuk a parancsot, azt, hogy mikor kelhetünk át a hegygerinc túloldalára. Csapatunk mozgását filmhíradósok felvételei is igazolták, de az oroszok felderítői meg biztos észrevették, látták a felfejlődésünket, s bizonyára azonnal jelentették is parancsnokuknak, és máris gyilkos aknavető tüzet nyitottak ránk. A gránátok a közelünkben csapódtak be, amelynek egyikétől, annak repeszdarabjától egy békéscsabai és egy gyulai bajtársunk halálosan megsebesült. Még nem is kezdtük el a magaslat elleni támadást, máris volt két halottunk. Elsápadva vettük tudomásul a veszteséget, hiszen haláluk értelmetlen volt. Az egészségügyiek azonnal intézkedtek a két elesett sorsáról. Kis idő elteltével az oroszok beszüntették a tüzet. Itt volt az idő, hogy minél gyorsabban átkeljen a század a hegygerinc túloldalára. A település mellett emelkedő kopasz hegygerinc volt az utolsó hegyvonulat - és átkelés közben tudtuk meg - amelyen tüzérségi állás volt kiépítve futóárokkal; és látni lehetett az előttünk elterülő sík vidéket s távol egy település házait. Ez már a Kárpátok lejtője. Meg kell jegyeznem, hogy szakaszom parancsnoka I. János zászlós bevetésünk előtt és után is a Kosow nevet emlegette, de nem emlékszem már, vajon a magaslat - támadásunk célpontja - vagy a távoli síkon fekvő település viselte-e ezt a nevet. Akkor nekünk, mármint a legénységnek, a Kosow név még teljesen közömbös volt, később pedig csak rossz emlék maradt. Gyorsmenetben jutottunk el a száz - százötven méterre lévő magaslat lábához, itt 20 - 30 m magas fenyőfák alá érkeztünk. A hegy oldalát fiatal, ritka gyertyánerdő borította. Megérkezésünk után rövid pihenőt tartottunk, mindenki leült, M. százados kiadta a parancsot, hogy a híradós vagy rádiós katonák - mert minden szakaszban volt belőlük kiképezve kettő - kapcsolják be az R3-as rádiót és kérjék a további parancsot, illetve jelentsék a hadvezetésnek a század helyzetét. A rádiókat bekapcsolták, de alig telt el néhány perc, az oroszok gyilkos aknatüzet zúdítottak ránk. Mindnyájan lehasaltunk, fa mögé húzódtunk, s mindenki arcára kiült a félelem. A százados kiadta a másik parancsot, a rádiósok kapcsolják ki a rádiót. Az oroszok reagálásából következtettünk arra, hogy műszerrel biztosan bemérték rádióink távolságát, és ezt az adatot használták fel az aknavetősök. Ezt az aknazáport még megúsztuk simán, veszteség nélkül. A fenyőfák közelében egy félköríves futóárak-rendszer volt kiépítve, és parancsot kaptunk, hogy gyorsan foglaljuk el. A század végrehajtotta a parancsot, és éppen idejében, mert az oroszok újból sorozatvetőkkel tüzeltek ránk, félelmetesen süvítettek és robbantak egymás után a gránátok kb. tíz percig, de az időt megállapítani azért nagyon nehéz, mert nekünk az idő végtelennek tűnt, aztán kis szünetet tartottak, majd újra aknazápor következett; és most egyre másra, a futóárok minden részéből hallatszott a jajgatás. Sokan megsebesültek a szétrepülő szilánkoktól, és sokan fohászkodtak Istenhez azért, hogy segítsen megmenekülni élve ebből a pokolból. Ott a tűzvonalban tapasztaltuk, milyen olcsó az emberélet. Az oroszok beszüntették a tüzelést, s akkor kaptuk a parancsot: támadást kell indítani a magaslatot birtokló oroszok ellen. A támadást egy német őrnagy parancsára a századosunk rendelte el. Az őrnagy a bunkerében vészelte át az aknazáporokat két beosztottjával együtt. A támadást M.százados vezette, a század támadásra lendült, gyorsiramban, kúszva-mászva haladtunk előre a bozótos, cserjéshegyoldalon. Előkerült a két német katona, akik pisztollyal a kezükben a hátunk mögött bíztattak bennünket, hogy "schnell, schnell Kamarad", vagyis "gyorsan, gyorsan bajtárs" haladjunk előre. Alig tettünk meg néhány métert, amikor gyilkos géppisztolysorozatok fogadtak minket. Golyószórósaink válaszoltak rá, és a tüzelés irányába fordították fegyverük csövét. Az oroszok jelentős távolságra voltak egymástól, a számuk későbbi megállapításaink szerint nem volt nagy, csak egy felderítőraj, vagy önként vállalkozók szűk csoportja lehetett, de a tüzük, amit ránk osztottak, nagyon hatásos volt, és sok bajtársam megsebesült, köztük a századosunk is, a karjára sebesült. Ezek az események percek alatt történtek, az is nagyon hirtelen történt, amikor az elöl haladó fiúk közül egyik elkiáltotta magát: "fiúk, a fára lőjetek, az orosz a fáról lő", és akkor mindenki arra fordította a fegyverét, az oroszok rájöttek arra, hogy felfedeztük rejtekhelyüket, pillanatok alatt eltűntek a fáról is, meg a magaslat csúcsáról is, visszahúzódtak az erdő sűrűjébe, nem vállalták a további harcot. A támadásunk végeredményben sikeres volt, de milyen áron? Az eredmény kilenc halott, és több mint negyven sebesült volt. Ebben a bevetésben esett el K. Sz. Lajos nevű békési lakos katonatársam. Szomorú emlékként maradt meg bennem a következő eset. Amikor éppen egy géppisztolysorozat elől próbáltunk lehasalva fedezékbe kerülni, előttem balra egyik őrvezetőnk hanyatt feküdt, de nem mozdult, azt gondoltam, talán megsebesült, megráztam, gondoltam, hátha még él, s akkor láttam, hogy a homlokából szivárog a vér, a sisakján keresztül kapta a halálos lövést. Ebben a véres, esztelen támadásban estünk át a tűzkeresztségen, amelynek vérveszteségét a századom sohasem heverte ki. A németek természetesen idejekorán lemaradtak, eltűntek a környékünkről. Visszatérve még egy gondolattal a századomnak Kosownál elszenvedett veszteségeire, meg kell állapítani, hogy az a hadvezetés, amelyik ezt a támadást vezényelte, óriási hibát követett el azzal, hogy katonáit tüzérségi támogatás, tüzérségi előkészítés nélkül vetette harcba, dobta oda az ellenség prédájául. Így történhetett meg az a nagy személyi veszteség, hogy századunk harcba vethető személyi állománya mintegy 38%-kal csökkent. Ez azt jelentette, hogy a kb. 130 főből álló harcba vethető állomány 80 főre csökkent. Meg kell még említeni a magyar és az orosz katona fegyvere közötti különbséget, a kettő között meglévő tűzerő-különbség óriási. Nekünk ötlövetű Mauser puskánk volt, az orosz katonákat pedig géppisztollyal szerelték fel. Az eredmény nyilvánvaló. A harc befejeztével az éjszakát a hegyen töltöttük, másnap pedig ott, ahonnan elindultunk, a szomszéd faluban gyülekeztünk. A gyülekezőhelyen megtudtuk, hogy a felettes parancsnokság a századunk feletti parancsnoksággal P. László zászlós bízta meg. A sebesültek és az elesettek sorsáról az egészségügyi csoport gondoskodott. A Kosovnál történteket igyekeztem tömören, valósághűen, érthetően visszaadni. Hogy mennyire sikerült elérni, azt gondolom, igen. Talán lehetett volna még árnyaltabban leírnia történteket, de ahhoz nincs írói vénám. A gyülekezőhelyről gépkocsival szállítottak bennünket a volt szálláshelyünkre, innen pedig már kerékpárral indultunk el egy más vidékre, ahol dombok és sík terület váltotta egymást, s ahol pihenéssel telt az időnk. Néhány napot töltöttünk ezen a vidéken, amelynek neve nem maradt meg emlékeimben. Néhány nap elteltével tovább indultunk és az előbbihez hasonló vidékre érkeztünk, itt is pihenőben voltunk néhány napig, de a neve ennek a régiónak sem maradt meg. A lezajlott eseményeket úgy-ahogy kipihentük, és ez a pihenésünk kb. július 10-ig tartott. A század pihenésének véget vetett egy újabb parancs. Kutihoz kellett vonulnunk, és egy védőállást foglaltunk el. Ez a védőállási is a Kárpátok lejtőjénél húzódott lövészárok-rendszer volt, ahonnan kitekintve előttünk síkvidék terült el, és egy település házai látszottak. A védőállás mögött, annak hosszában a németek aknazárat telepítettek egy keskeny erdősáv közepében, megjelölve benne az átjárható kapukat. A frontvonal e rövid szakaszának védelmét előttünk fiatal, 16-18 éves német katonákból álló egység látta el, találkoztunk velük. Századunk azt a csoportot váltotta fel. Emlékeim szerint két, illetve három napig váltottuk egymást a lövészárokból történő állandó megfigyelésben éjjel-nappal. Szerencsénkre az oroszok ezt a frontszakaszt most nem támadták, csend volt, azaz hogy nappal igen, de éjjel nem, mert hallgatnunk kellett a több kilométer távolságban felállított és bekapcsolt hangszórójukból áramló akkor divatos magyar táncdalt, hogy: "Kár összeveszni velem, kár eldobni a szívem". Az 1940-es évek elején élő ifjú generáció akkor a tánciskolákban, táncmulatságokban erre a slágerre is ropta a táncot, néhány évig nagy sláger volt. Az éjjelizenét aztán időnként megszakították, és következett a magyar katonákhoz szóló felhívás az alábbi szöveggel: "Magyar katonák, ne harcoljatok a német fasiszták oldalán, adjátok meg magatokat!" Felváltva zenéltek és újra meg újra elmondták a szöveget, kb. éjfélig. A fentebb jelzett néhány napos védelmi feladatunk után aztán a hadvezetés kivonta századunkat erről a frontszakaszról, mert az orosz támadó ékek más szakaszokon már előbbre törtek, tehát ennek védelme stratégiailag értelmetlenné vált. Ezt a helyzetet felismerve hadvezetésünk gyorsan kiadta a parancsot; századunkat másik frontszakaszra vezényelte. Nyeregbe szálltunk, és a Prut folyó mentén fekvő Jercmese nevű településen kötöttünk ki. Itt pihenéssel teltek a napjaink kb. egy hétig. Jeremese egyike azoknak az üdülőfalvaknak, amelyek sorban egymás után épültek ki a Prut bal partján. Pihenésünk emlékeim szerint július 18-18-ig tartott. A frontvonal akkor Sztaniszlau, Kolomea térségében húzódott. Parancs érkezett, a századnak a Sztaniszlau irányába vezető út mentén fekvő Nadvornáig kell vonulni tartalékba. Néhány gondolattal visszatérve még Jeremesére, emlékszem egy zsoldfizetésre, amely ebben a faluban történt, a zsoldot lengyel Zloty-ban kaptuk, de elkölteni nem tudtuk, mert ezek az üdülőfalvak csak nyáron népesültek be, hiszen a hétvégi házak, az üdülővillák tulajdonosai csak nyáron lakták a házakat, és akkor volt a faluban pezsgő élet. A háború következtében a civil lakosság elmenekült, a boltok bezártak, a pénzforgalom szünetelt, így a zsoldunk megmaradt. Ott-tartózkodásunk idején értesültünk az altisztek, tisztek révén arról, hogy lehetőség van arra, hogy mindenki küldhet haza családjának pénzt. Ezt a lehetőséget felhasználva én is küldtem a szüleimnek 500 Zloty-t, ezzel is segítve őket. Visszatérve Nadvornára vonulásunkra, a hely, ahol letáboroztunk, fontos közlekedési csomópontnak számított, és itt részt vettünk a forgalom irányításában is. Egy éjszakát töltöttünk ezen a helyen. Másnap, 20-án hajnalban vagy kora reggel az oroszok nagy erőkkel kezdték meg a támadást Sztaniszlau és Kolomea térségében, amelyet a magyar és német védelem képtelen volt elhárítani, semlegesíteni, és amelynek következtében a védelmünk kénytelen volt feladni állásait, s megkezdték kivonni onnan a csapatokat. Megkezdődött a nagy visszavonulás Sztaniszlau felől, ennek voltunk részesei mi is. Az oroszok már Nadvorna térségében voltak, a német motorizált egységek pedig már előző napon szinte teljesen visszavonultak, kevesen voltak. Itt is a magyar csapatoknak kellett elszenvedniük a háború minden kínját, megpróbáltatásait, borzalmait. Csapataink az országút teljes szélességében, több oszlopban özönlöttel vissza, és ebben aztán voltak gyalogosok, utánpótlást szállító fogatolt járművek, gépkocsik. A levegőben orosz RATA felderítő repülőgépek suhantak felettünk, de a megbolydult tömegre egyetlen lövést sem adtak le. Századunk is elindult a tömegben, de nehézkesen haladtunk a kerékpárral, mert kerülgetni kellett a kocsikat. Mint ennek a visszavonulásnak az egyik résztvevője, átélője, már akkor úgy éreztem, úgy gondoltam, hogy itt valami nincs rendjén, valami nagy hiba történt a csapatok irányításában, kis túlzással úgy is mondhatnám, hogy a visszavonulásban a fejetlenség, a káosz uralkodott. Sok évvel később is és most is a történtekről kialakult véleményem igaznak bizonyult. Az oroszok már a sarkunkban voltak, a hadvezetésünk későn intézkedett a csapatok kivonásáról, kockára tette a csapatok életét. Ezer szerencse, hogy az oroszok csak szemlélői voltak csapataink vonulásának és nem vetették be tüzérségüket. Hogy miért? Nem tudtuk meg. A visszavonulók között itt-ott veszekedések, szidalmak, káromkodások hangzottak el. Minket, kerékpárosokat is többször a pokolba kívántak, mivelhogy gyorsan haladtunk. Mindenki gyorsan és mielőbb ki akart jutni ebből a káoszból, épségben. Még egy érdekese eseményt kell elmondanom a visszavonulással kapcsolatban. Az országúttal párhuzamosan, attól mintegy 150 - 200 méterre vezetett a vasútvonal, amelynek túloldalán vonultak, illetve gyülekeztek az orosz tankok, de a visszavonuló csoportokra egyetlen lövést sem adtak le. Az okát nem értettük. A visszavonulás Delatín, Dóra, Jeremese és Jamna irányába, Jamnáig történt. Ezek az események azon a jeles napon történtek, amikor Hitler ellen sikertelen merényletet hajtott végre egy német tiszti csoport július 20-án. Ez a hír futótűzként terjedt el a hadseregben. Nos, Jamnánál megálltunk, ahol elszállásoltak bennünket, és kb. két napot pihentünk. Szállásnak a megüresedett gerendaházakat foglaltuk el, hiszen a civil lakosság elmenekült, mert Jamnánál egy ideig a front megmerevedett. Jamnáról tudni kell, hogy a Prut bal partján fekvő település, a hegyi falvakra jellemző településszerkezettel, vagyis az út mentén épült két sor házból álló falu volt. Ez már hegyvidék, változó magasságú hegyekkel, ezek magassága 900 - 1100 méter között volt. Megkezdődtek az éjjeli nappal teljesített fárasztó szolgálatok. Az oroszok már Jeremese és Jamna közötti térségben voltak, és kisebb csoportok támadása várható volt, de egyelőre csendben voltak. A nehéz szolgálatunkat az a körülmény tette még nehezebbé, hogy kilenc napig - kisebb szünetekkel - esett a szitáló eső, úgyhogy a szolgálat letelte után az átázott zubbonyunkat, nadrágunkat, ingünket szárítgattuk a házakban beépített cserépkályháknál. Emlékszem arra az esetre, amikor másodmagammal álltam őrséget egy keskeny, sziklás völgyben, ahol kb. 15-20 méter magasságból egy kis vízesés zúdult le a sziklatömbök között. Éjjel léptünk szolgálatba egy meredek sziklafal mellett néhány méterre az országúttól. A társam egy Békéscsabára való tartalékos katona volt, akivel összehozott a sors. Hajnalban, ahogy ott csendben egyik lábunkról a másikra állva hallgattunk a szemerkélő esőben, egyszer csak azt mondja a társam, hogy néhány percre elmegy, félrelép. A sziklafal sarkánál kilépett az útra, jobbra fordult és eltűnt. Eltelt néhány perc, eltelt fél óra, egy óra, de a társam nem jött vissza reggelig sem, többet nem találkoztunk. Mivel csabai szlovák volt, a vezetékneve - mert csak erre emlékszem – Á. volt, ezért csak arra gondolok, hogy elhatározta, ezen a csendes éjszakán átmegy az oroszokhoz, mert nyelvileg meg tudja magát értetni velük. Az eset után nem sokkal megjelent az őrséget ellenőrző járőr, és jelentettem nekik a történteket. A járőr egy tagja azonnal csatlakozott hozzám őrségbe. Engem reggel leváltottak, P. zászlós pedig magához rendelt, és részletesen be kellett számolnom neki a történtekről. Ez különös esetnek számított, hasonlóra még nem volt példa századnál. Engem az eset nagyon felkavart, mert attól tartottam, hogy meggyanúsítanak azzal, hogy szerepem volt a társam eltűnésében, de ez a kétely nem merült fel, és ezzel az ügy részemről lezárult. Július utolsó napjaiban parancs érkezett arra, hogy vissza kell foglalni, meg kell semmisíteni azt a kis létszámú orosz egységet, amely a környék legmagasabb pontját, a 905-ös magaslatot megszállva tartja. Ez a hegyvonulat a folyótól mintegy 500-600 méterre húzódó kopasz, lekopott magaslat volt, ahonnan az oroszok távcsővel jól látták csapataink mozgását, hiszen erdő nem gátolta azt. Július 31-én szakaszparancsnokunk, I. zászlós parancsnoksága alatt egy szakasznyi létszámmal indulva, csatárláncba fejlődve megkezdtük a magaslat elleni támadást. A magas fennsíkszerű területet derékig érő gyomnövény borította. Lassan közelítettünk az oroszok felé, és amikor körülbelül hetven - nyolcvan méter lett közöttünk a távolság, akkor nyitottak ránk géppisztolytüzet, amire ösztönösen hasra vágódtunk, hogy minél kisebb célpontnak lássanak, és kúszva haladtunk feléjük. Golyószórósunk sorozatokat tüzelt rájuk, mi pedig kézigránátokat dobáltunk feléjük. Ennek meg is lett az eredmény, a lövések hevessége alábbhagyott, és a fiúk még jobban közelítettek az oroszok állásához. Én kissé lemaradtam, mert a robbanások közben tőlem jobbra néhány méterre egy gyulai fiú fájdalmasan és fennhangon ismételgette és kérte, hogy "adjatok vizet, meghalok, vizet!" Lassan kúszva közelítettem hozzá, és rajtam kívül még ketten kúsztak hozzá, hogy próbáljanak segíteni. A sebesült T. Miska volt, állandóan dobálta magát és kérte a vizet; amikor kigomboltuk a zubbonyát, akkor láttuk meg a sebesülését, a melléből szivárgott a vér, tüdőlövést kapott. Előbb arra gondoltunk, hogy lábra állítjuk, és közülünk valaki hátrakíséri az elsősegélyhelyre, de már nem tudott felállni, ezért gyorsan leterítettünk egy pokrócot és ráfektettük. A pokróc elejét ketten, a hátulját pedig harmadik társunk emelte fel, és megindultunk a segélyhelyre. Sebesültünk a pokrócban ide-oda dobálta magát, és újra meg újra ismételgette: "vizet, vizet, meghalok, vizet!" Az út, amit meg kellett tenni, nem volt hosszú, kb. 70-80 méter, de nagyon nehéz és kimerítő volt. Végre megérkeztünk, sebesült társunkat letettük a földre, aki mostanára már elcsendesült, az orvos azonnal a pulzusát tapogatta, és jelezte, hogy már nem tud segíteni, nem kell kórházba szállítani. Hiába szállítottuk még idejében orvoshoz, a Miska sebesülése halálos volt. Ebben az összecsapásban, harcban sebesült meg I. János zászlós is, aki kórházba került. Az elsősegélyhelyről mi már nem mentünk vissza a harc színhelyére, mert időközben vége lett a harcnak, az oroszok eltűntek, visszahúzódtak. Az elsősegélyhelynél, amikor sebesültünket letettük az orvos elé, már két-három sebesültet kötöztek az egészségügyiek. Köztük volt egy békéscsabai D.nevű tartalékos katona is, akinek a hátát érte a lövés. Amikor a kötözésével végeztek, a sebesültkötöző katona felszólított, hogy kísérjem le a hegyről az országút mentén várakozó sebesültszállító kocsihoz. Ilyen esetben a segítségadás kötelesség, mert sebesültvivők nem voltak, és egyedül útjára bocsátani a sebesültet 500 méter távolságra embertelen intézkedés lett volna. Így nem maradt segítőtárs nélkül. Elindultunk. Az út enyhén lejtős volt, az út mentén ritkán több faház épült. Az útnak kb. a felét már megtettük, amikor egymáshoz közel épült több faház mindegyike előtt lengyel nők - fiatalok és idősebbek - köcsöggel kínálták nekünk a tejet, hogy fogadjuk el, és közben szemük megtelt könnyel, sírtak. Nekünk ez a gesztus nagyon jólesett, de kézzel-lábbal jeleztük nekik, hogy sietnünk kell, közelgett az este. Sebesült társammal nemsokára leértünk a sebesültszállító kocsihoz, és átadtam őt az ápolóknak. Sebesülése nem volt életveszélyes. Az éjszakát már a többiek is a szálláshelyen töltötték. Augusztus 1-jén még nyugalom volt, olyan viharelőtti csend, ösztönösen éreztük, hogy valami lóg a levegőben. Augusztus 2-án kora délután tudtuk meg, hogy az oroszok a hátunk mögött elzárták, elfoglalták az országutat, harapófogóba kerültünk, és ezt a helyzetet a hadvezetés vagy szándékosan eltitkolta, vagy nagy stratégiai hibát követett el, későn intézkedtek. Az alakulatok nagy részét sikerült hátravonni, de századunk hátravonására már nem volt lehetőség: minket, kerékpárosokat ott felejtettek. Szerencsére maradt még egy esélyünk arra, hogy egy nyitva maradt résen keresztül elhagyjuk a falut. Más egységekről nagyon keveset tudtunk, mert az egyszerű katonákhoz kevés információ jutott el. Ebben a helyzetben tehát csak egy esélyünk maradt, hogy elkerüljük a fogságba esést: a Prout jobb partján lévő hegyeken keresztül elkerülni az országutat. Ezt tettük. Elhangzott a riadó, és rövid idő alatt mindenki teljes felszerelésben a kerékpárja mellett állt. P. zászlós megindult a legközelebbi, Prouton átívelő fahíd irányába. Már majdnem átért az utolsó emberünk is, amikor géppisztolytüzet kaptunk a híddal szemben emelkedő dombokról. Ha nem sikerül kitérnünk az oroszok elől és felvesszük velük a harcot, akkor felmorzsolnak bennünket, mert létszámbeli és technikai fölényben voltak. A lövések váratlanul értek bennünket, erre nem számítottunk, a kerékpárokat lefektettük, ledobtuk, és széthúzódtunk a térségben lévő fák mögé. Szerencsére a tüzelést hamar beszüntették, feltételezésem szerint az oroszok kíváncsiak voltak a válaszunkra. Nemsokára azonban aknavetővel kezdtek tüzelni utánunk, nem sorozatban, hanem egyesével. A helyzetünk szorongatottá vált, a bicikliről gyorsan lekaptuk a puskát, meg ki-ki a pokrócot és megindultunk a híddal szemben lévő keskeny völgybevágáson keresztül a hegyre fel. A század használatában volt még három vagy négy motorkerékpár is, amelyeket a hírvivők használtak, azok is ott maradtak a völgyben a kerékpárokkal együtt. Zord, esős, hűvös idő volt. Igyekeztünk mielőbb kikerülni, eltávolodni az orosz aknatűz hatóköréből, de minden igyekezetünk dacára egy közel becsapódó gránát szétrepülő szilánkjától egy bélmegyeri fiú súlyosan megsebesült a hátán. A közelében lévő társak mellé álltak és segítettek feljebb vezetni az emelkedőn, de egy ilyen sebesült nem gyalogolhat. Szerencsére a közelben állott néhány tanya, és az egyikből az egészségügyiek előhoztak egy öszvért, és a sebesültet arra fektették, hiszen elég hosszú út állt előttünk. Az öszvér gazdája nagyon tiltakozott, és biztos átkokat szórt ránk az anyanyelvén, de háború volt, s a háború törvényei felborították a normális életet. G. László nevű sebesültünk így biztonságba került. Időközben besötétedett, de szerencsére holdvilágos volt az éjszaka. Kétszer vagy háromszor tartottunk pihenőt, tüzeket raktunk, és egy kicsit így melegedtünk fel. A hegyvonulat, amelyen haladtunk, 1500 - 1600 méter magas voltfoltokban voltak rajta törpefenyő-ligetek, és még ebben a magasságban is találtunk felépült és lakott gerendaházakat. Hajnalban, virradatkor érkeztünk meg Tatarov nevű településre. Utunk hossza kb. 10 - 12 km volt, s az út vége felé már vonszoltuk magunkat. Sebesültünket az egészségügyiek leadták a kórháznak. Ebben a faluban elláttak bennünket élelemmel, kiegészítették ruházatunkat, ez a nap augusztus 3-a volt. Itt találkoztunk zsidó munkaszolgálatos csoportokkal. Felháborító volt a velük szemben tanúsított kegyetlen bánásmód, amelynek tanúi voltunk, de a tapasztaltakat most nem részletezem. Ebben a faluban találkoztam P. Gábor nevű utcabeli ismerősömmel, barátommal, akivel egyszerre vonultunk be Gyulára, és aki sajnos a háború egyik áldozata lett; nem tért haza a szülei nagy bánatára. A hadvezetés döntött századunk további beosztásáról, ez azt jelentette, hogy kb. 10 km hosszan a Pruton átívelő hidaknál forgalomirányítói feladatot kell ellátni. Azt nem tudom megmondani, hány híd volt ezen a szakaszon, de századunk létszámát tekintve, azt gondolom, több volt mint tíz. Egy-egy hídhoz századparancsnokunk 5-6 embert osztott be éjjel-nappali szolgálatra, a szolgálat idejét magunk között osztottuk fel. A hídon egyszerre csak egyirányú forgalom haladhatott át, a szembejövőt le kellett állítani, mert a fahidak nem bírtak el nagyobb terhelést. Ez volt a feladatunk, előtte azonban 7-8 nap pihenőt kaptunk. A hidak melletti szolgálatunk 14-16 napig tartott. Nagyon jól emlékszem az augusztus 23-i, szokatlanul nagy csapatmozgásra. Éppen nappali szolgálatban voltam, és a déli óráktól kezdve óriási tömegben zúdultak vissza a hágó irányába a német gépkocsizó csapatok. Magyarok is jöttek, de jóval kevesebben. Amikor megkérdeztem az egyik csoporttól, hogy miért ez a nagy sietős visszavonulás, közölték velem, hogy a románok kiugrottak az oroszok elleni háborúból, és átálltak azok oldalára, szembe fordultak a németekkel. Ez a lépés nagyon meggyengítette a németek frontvonalait. Nekünk is ezt kellett volna tennünk, de a mi politikai vezetőink szűklátókörűek voltak. A román kommunista párt a háború után sokáig fennen hirdette, hogy az oroszok elleni háborúból való kiugrás a párt ötlete volt, és az ötletet kisajátította magának. Később azonban kiderült az igazság, hogy a gondolat Mihály román királytól származik, amit a békeszerződés megkötésénél óriási előnnyel a javukra írtak. A románok kiugrása után már csak néhány napig láttuk el a forgalomirányítói szolgálatot, parancs jött újabb beosztásunkról. Tatarovban gyülekeztünk és emlékeim szerint másnap indultunk a Prut mellett elterülő kies tájra, amely sík terület volt és erdő, meg tisztás váltották egymást. Nagyon szép négyszögletese tisztásra érkeztünk, amelyen keskenyvágányú iparvasút vezetett keresztül a Prut folyóval párhuzamosan. A tisztás és a folyó között nyolc-tíz méter széles, fiatal gyertyánfa erdősáv húzódott. A vasút a néhány kilométerre levő erdős hegyvonulat irányába vezetett, a hegyen védelmi állás volt kiépítve, amelyet gyalogsági egységeink foglaltak el, tartottak megszállva, de odaérkezésünk idején nem álltak harcban, csend honolt. A tisztás szélén, szemben a tűzvonallal volt a tüzérségi állás, helyesebben a harcoló alakulat hátában, attól több száz méterre volt telepítve, úgy emlékszem., három vagy négy kisebb kaliberű ágyú. A tüzérek sütkéreztek a napon, melegen sütött a nap, volt közöttük olyan is, aki félmeztelenre vetkőzött, de mi ezt a helyzetet nagy könnyelműségnek tartottuk. A hadvezetés századunknak újból a tartalék szerepet szánta, vagyis: ha valahol, valamelyik frontszakaszon be kellett tömni egy rést, akkor minket bedobnak abba a résbe, Megérkezésünk után a tüzérségi állás vonalában elrendezkedtünk, sátrakat állítottunk fel. Az akkori hadi helyzetből azt a következtetést vontuk le, hogy a front megmerevedett egy kis időre. Fák alá, bokrok közelében telepedtünk le. A kora délutáni órákban haladt át a kisvasút pöfögő gőzmozdonya által vontatott szerelvény, utánpótlást szállítva az első vonalbeli csapatnak. Csoportunkat már meghaladta a mozdony nyolcvan vagy száz méterrel, amikor hirtelen nagy riadalom támadt, a mozdony közelében kiabálások, lövések hangzottak el. Néhány emberből álló orosz egység beszivárgott az erdő oltalma alatt első vonalbeli csapatunk háta mögé és megtámadta a mozdonyvezetőt, megállásra kényszerítették a szerelvényt. Az akció meglepetésszerű orvtámadás volt. A lövöldözésre mindannyian felugrottunk, a mozdony irányába szaladtunk, a szerelvény állt, és a támadókkal már tűzharcban állt embereink egy része. A tűzharc nagyon hamar véget ért, az oroszok gyorsan meghátráltak, de azt elérték, hogy századunkat szétzilálták meglepetésszerű támadásukkal. Az oroszok felderítő egységei kikémlelték és jelentették csapataink gyenge pontjait, és azokat ki is használták. Századunkra is, és a csapatok zömére jellemző volt a nagyon gyenge harci morál. Századunk emberei szétszóródtak, hátravonultunk, és előző elindulási helyünkön, Tatarovban gyülekeztünk. Hátravonulásunk mindig kisebb csoportokban történt. Ebben a rövid tűzharcban P. László zászlósunk is megsebesült, kórházba került. Veszteségeinkről nem tudok beszámolni. Adós vagyok még ennek a régiónak a nevével. A régió neve Andalúzia volt, de azt nem tudom, hogy ez a név valódi, hivatalos volt-e vagy sem. Századunk felett a parancsnokságot H. József főtörzsőrmester vette át. A fentebb leírt véres esemény augusztus 27-30-a között történt. Minden bevetés lezajlása után a századparancsnoknak jelentkezni kellett a közvetlen parancsnoknál a század újabb, következő beosztásáért. Az új parancs értelmében Mikulicsi nevű faluba kell vonulni tartalékba, és másnap elindultunk a kijelölt településre. Mikulicsi a Prut mentén fekszik, a folyó bal partján. Itt volt a Rokéta nevű hegy, magaslat, amelynek birtoklásáért megérkezésünk alkalmával is és még utána is újra meg újra fellángoló harcok folytak. Úgy emlékszem, hogy ezekben a harcokban a békéscsabai helyőrség katonái is részt vettek. Itt történt meg az a szomorú és gyalázatos gyilkosság, amikor egy őrnagy vagy ezredes parancsára több honvédet kivégeztek ártatlanul. Századunk a hegy lábánál épült nagy szénapajtában töltötte idejét, amikor lövések dördültek és kiabálások hangzottak el. A honvédek jöttek le a hegyről, parancsot teljesítettek, az ezredes ezért szökevényeknek minősítette őket, és minden kihallgatás nélkül parancsot adott kivégzésükre. Az eset nagyon megrázott bennünket, és nagyon szomorú valóság volt, hogy ilyen hitvány, a szigorú szabályokat megszegő tisztjeink is voltak. Az esetről egyéb részletet nem tudok. A honvédek öten vagy hatan voltak. Ebben a faluban kb. hat-hét napot pihenéssel töltöttünk el. Jól emlékszem arra, hogy nem sokkal megérkezésünk után rossz közérzetem támadt, és a nap nagy részét fekvéssel töltöttem. A fiúk bíztatása ellenére sem mentem orvoshoz; gondoltam, hátha a pihenés segíteni fog; és szerencsém volt: a század öt-hat napos pihenőideje alatt rendbe jött az egészségem, a rosszullétemet a kimerültség okozhatta. Itt találkoztam P. István békési barátommal, akivel egyszerre vonultunk be Gyulára, csak őt a könnyű tüzérséghez osztották be. Az ő csapategysége is a közelben volt pihenőben. A találkozásnak mindketten nagyon örültünk. Körülbelül egyheti pihenő után parancsot kaptunk arra, hogy a Prout jobb partján kiépített árokrendszert, védőállást kell elfoglalni, és azt a végsőkig kell tartani. Éjfél előtt kapruk a riadót, elhangzott a parancs: indulásra felkészülni. Az árokrendszert szabálytalan félkörív alakban építették ki, fátlan területen, de előtte is és mögötte is erdős terület volt a Prout magas partján. Századunk elindult, hídon kellett áthaladni, és onnan tértünk rá a szerpentinútra, amely erdős területen keresztül vezetett. Libasorban és csendben haladtunk, mind feljebb és feljebb. Az oroszok felderíthették vagy megneszelhették felvonulásunkat, mert egymás után lőtték fel a világító rakétákat, amelyeknek fényénél jól kivehető volt csapatunk mozgása. Végre felértünk a part tetején lévő sűrű erdőbe, ahol olyan sötét volt, hogy egymás kezét fogva haladtunk, nem láttuk egymás körvonalait. Nagyon lassan haladtunk, nem láttuk a fákat sem, nagyon nehéz volt a tájékozódás. Ezekre a körülményekre tekintettel főtörzsőrmesterünk megállította a csapatot. Jól is esett a pihenő, és csak virradatkor indultunk tovább elfoglalni a védőállást. A lövészárokkal szemben, attól mintegy hatvan-hetven méterre, mögötte, szintén ritkás erdőterület volt. Csend volt, olyan vihar előtti csend. A védőállásban az emberek kettesével, hármasával bizonyos távolságra egymástól foglalták el helyüket. Az én társam egy békéscsabai, Cs. nevű őrvezető lett. Az oroszok délelőtt tíz óra tájban megkezdték támadásukat; sorozatvetőkkel, gyilkos gránáttűzzel árasztottak el bennünket tizenöt-húsz percig. Ezután húsz-huszonöt perc szünet következett, majd újra záporoztak felénk a gránátok, és ez így ismétlődött még kétszer, aztán csend lett, abbahagyták a tüzelést, alaposan megpuhítottak bennünket. A sorozatos becsapódásoktól a pokolban éreztük magunkat, s arra kértem a Sorsot, az Istent vagy a Gondviselőt, hogy csak könnyebben sebesüljek meg, vagy ha a Sors nem lesz kegyes hozzám, gyorsan végezzen velem. A gránáttűz alatt a lövészárkot nem lehetett, illetőleg nem volt tanácsos elhagyni, oda voltunk szegezve, át kellett élni a robbanások pokoli zenéjét; és ez az élmény nagyon próbára tette idegeinket. Ez a bevetésünk szeptember 5-7 között történt. Aminthogy fentebb már írtam, az oroszok beszüntették a tüzelést, de mi frontkatonák tudtuk, hogy ezt nem ok nélkül tették, vagyis most a gyalogság fog akcióba lépni, meg fogja kezdeni a támadást. Így is történt. Körülbelül egy óra tájban, a tüzelés beszüntetése után fél óra múlva az erdő fái között gyanús mozgásokat láttunk. Az oroszok egyik fától a másikig szökellve közelítettek felénk. Már nem voltak messze, kb. mintegy nyolcvan-kilencven méterre lehettek, amikor Cs. őrvezető puskáját ráfektette a lövészárok szélére azért, hogy célba vegye a hozzánk legközelebbi oroszt. Éppen csőre akarta tölteni a puskáját, de én ösztönszerűen elkaptam és megakadályoztam, hogy használja a fegyverét. Abban a helyzetben az ilyen magatartás nagyon nagy merészségnek és nagyon veszélyesnek minősülő tettnek számított. Magam sem tudom, hogy ezt miért tettem, de az ösztönöm sugallta így, az őrvezető aztán tovább nem próbálkozott. Ez az esemény percek alatt lezajlott, éppen jókor, mert a hátunk mögött megjelent két bajtársunk - az egyik tizedes volt - és közölték velünk, hogy a lövészárok mögöttünk lévő szakaszán rajtunk kívül már senki sincs a vonalban, mindenki elhagyta a helyét, ideje, hogy mi is vonuljunk gyorsan hátra és tűnjünk el innen, ne várjuk be az oroszokat, mert annak végzetes következményei lennének. Óriási szerencsénk volt, hogy a tizedes és társa közölték velünk a valós helyzetet, már csak mi ketten az őrvezetővel, és tőlünk jobbra hat-hét méterre egy golyószórósunk volt jelen a lövészárokban. Nem vettük észre, hogy a tőlünk balra és hátrafelé húzódó lövészárokból a gránáttűz szünetében az emberek hátravonultak. A főtörzsőrmester okosan csinálta, hogy kivonta a századot a vonalból, mert ha nem ezt teszi, akkor csapatunkat az oroszok felmorzsolják. Velünk szemben viszont elkövetett egy nagy hibát: nekünk nem adta hírül döntését a védőállás feladásáról. Nos, amikor a tizedes közölte a valós helyzetet, és azonnal kiugrottam a lövészárokból, felvettem a puskát, és rászóltam az őrvezetőre: készüljön gyorsan és induljunk, most nincs idő a gondolkodásra, az oroszok nagyon közelítenek; de Cs. úgy tett, mintha nem hallotta volna, miről van szó, nem mozdult, azt mondta, hogy ő nem megy sehova, itt marad. Az őrvezető döntése nagyon meglepett, ellenkezett a józan ész felfogásával, de nem volt idő azt latolgatni. A tizedes és társa a Prout száraz medre felé szaladtak, nem vártak ránk. A golyószórósunk is azonnal elindult a lejtő irányába. Az őrvezető döntését tudomásul vettem, de még egyszer utoljára megpróbáltam jobb belátásra bírni, de ő maradt. Ez a párbeszéd másodpercek alatt lezajlott sikertelenül. Otthagytam az őrvezetőt és leszaladtam a folyó enyhén lejtős partján a mederbe, ahol utolértem a tizedest és társát, csatlakoztam hozzájuk. Hogy mi lett az őrvezető sorsa, az számomra örök rejtély maradt. Rövid ideig együtt haladtunk mindhárman a folyó száraz medrében, és kb. 200 méter megtétele után a tizedes azt javasolta, hogy gázoljunk át a folyón, és az országúton folytassuk az utat, de a társának és nekem is az volt a véleményünk, jobb lesz, ha a folyó mentén megyünk tovább. Így aztán minden vita nélkül szétváltunk, a tizedes átgázolt a folyón és rátért az országútra, a társa pedig - akiről akkor tudtam meg, hogy szintén Békésre való, tehát földiekk vagyunk -, mellém szegődött. A neve is B. volt. Visszamentünk az erdős folyóparton, és ott folytattuk az utat. Pontosan nem tudom, de kb. hat-hét km gyaloglás után érkeztünk meg a századtörzs által választott, kiszemelt helyre. Az említett helyen néhány befejezetlen épület állt, és néhány napig ezekben szállásoltunk el. Itteni tartózkodásunk idején történt meg egy nagyon szomorú eset. A századparancsnok kijelölte egy felderítőosztag legénységét tíz vagy tizenkét fővel, akik feladatuk teljesítése közben valamennyien odavesztek. Nagyon szűkszavú információhoz jutottunk ezzel kapcsolatban. Útjuk során állítólag hirtelen felbukkanó orosz előőrsbe ütköztek, és az oroszok valamennyiőjüket lelőtték. Az eset nagyon megrázott bennünket, pedig az eddig átélt események elég fásulttá alakították érzéseinket. Ez az eset még inkább csökkentette sorainkat, így most a bevethető létszámunk kb. harmincöt-negyven fő körül mozgott. Gyors intézkedés történt, parancs érkezett, amely szerint az öt-hat napi pihenő után elhagytuk táborhelyünket. Gépkocsira szálltunk, és Körösmezőn kötöttünk ki. Körösmező emlékeim szerint Fehér Tisza menti település, az országút mellett két sor házzal, jellemzően a hegyvidéki településekre. Körösmezőre egyelőre pihenőbe érkeztünk, és civil házaknál szállásoltak el bennünket. A csoportomat, amely hat-hét emberből állott, egy ruszin háznál helyzeték el. A ház egy lankás domboldalon állt, közel a faluhoz. Innen jártunk le a faluban lévő konyhára reggeliért, ebédért. Pár nap elteltével parancs érkezett, amely szerint új szállásunkat lent a falusi házaknál jelölte ki a közvetlen parancsnokság. Ezek a házak olyan elhagyottak, üresen állóak voltak, amelyeknek gazdái vagy elmenekültek, vagy meghaltak. Napjaink pihenéssel teltek egészen szeptember 25-ig. Parancs jött, szeptember 26-án délelőtt a parancs értelmében a Tisza túloldalán, az ezeréves határon fekvő Havasalja nevű település melletti erdőben kiépített védelmi vonalat kellett elfoglalni, és azt védeni. A védőállás egy alacsony hegy peremén épült lövészárok volt. Szeptember 26-án reggel egy több száz emberből álló alakulat indult a megtépázott századunkkal együtt a Tiszán átívelő vasúti hídon át, hogy kijelölt állásaikat elfoglalják. Amikor a vasúti hídon átértünk, akkor az alakulatok egységei szétváltak és állásaik felé indultak. Századunkat a Tiszától kb. kétszáz méterre, a vasútvonaltól jobbra, attól mintegy kétszáz méterre állította meg parancsnokunk egy sűrű fenyőerdőben. A közelbe érkeztek már előttünk katonai egységek, amelyeknek aknavetős egységével találkoztunk itt. - Szeptember 26-át írtunk 1944-ben. A közelben egy egyedülállóan hatalmas épület emelkedett, amelynek szerepét csak sejtettük. A főtörzsőrmester "páncélháznak" emlegette, ebből ítélve tehát a fegyverraktár szerepét tölthette be régen is. Jelenleg a páncélház körül folytak a csatározások, de az oroszok - bár közel voltak - egyelőre nem támadtak. Még azon a napon, amikor megérkeztünk, a főtörzsőrmester önként vállalkozókból egy rohamosztagot szervezett tíz vagy tizenkét főből, amelynek valódi célja volt, hogy leplezze kevés létszámunkat. Az osztag a páncélház védelme alatt megkezdte akcióját, és golyózáport zúdítottak a tisztást övező erdő fáira, ahová már eljutottak az oroszok. Az akciót úgy fejezték be, hogy egymást fedezve visszafutottak az erdőbe, sebesülés nem történt, emberveszteség nélkül megúsztuk az akciót. Egy kicsit még a fenti eseményeknél maradva, be kell vallani, hogy az "önként" vállalkozókat szinte erőszakkal kellett kijelölni az osztagba, senki sem akarta vásárra vinni a bőrét, én szerencsére kimaradtam ebből a csoportból. A főtörzsőrmester megtapasztalta, hogy a katonák harci kedve a mélypontra süllyedt. Az éjszakát még az erdőben töltöttük, másnap délelőtt, szeptember 27-én az újabb parancs értelmében felvonultunk a hegyen lévő védőállásba, ahol csatlakoztunk a battonyai 31. határvadász kerékpáros század maradék létszámához. Utunk során találkoztunk az ezeréves határt jelző kőoszloppal is, rajta nagy "M" betűvel. Egy gondolattal még visszatérek az aknavetős egységünkre, amelyről fentebb már tettem említést. Addig, míg állásaik közelében voltunk, néhány lövést leadtak az oroszokra, de azután elhallgattak. Folytatva az események további felsorolását elmondom, hogy a lövészárkot egy lekopott lapos hegytetőn ásatták kii zsidó munkaszolgálatosokkal kb. hatvan-hetven méter hosszúságban. A lövészárok vonalában kivágták a fákat, mögötte hét-nyolc méter szélességben szintén erdőirtást végeztek. A kopasz területen túl környes-körül sűrű erdő borította a tájat, a vidéket. Ez a bevetésünk hasonlatos volt néhány előbbi bevetésünkhöz, vagyis védenünk kellett egy olyan vonalat, amelynek védelmét előbb-utóbb úgyis fel kell adnunk, létszámbeli és technikai fölény miatt, de néhány óráig a védelmi állásba parancsolt katonáinknak át kell szenvedniük az ellenség gyilkos tüzét, az emberveszteség meg nem számított. Most is ez történt. Amikor századunk felért a védőállásban és elfoglalta azt, annak egy részét a battonyai 31. határvadász zászlóalj kerékpáros századának maradék tagjai már elfoglalták. A két összevont század fölött a parancsnokságot a battonyai kerékpáros század főhadnagya vette át. Két-háromórányi csend után az oroszok sorozatos aknavető tűzzel elkezdték veretni védőállásunkat, hat-nyolcpercnyi ideig több hullámban. Az a pokoli tűz mindnyájunkat megbénított, lehajolva, guggolva, remegve vártuk az aknazápor végét. A több hullámú aknatűz a szünetekkel együtt kb. egy óra hosszáig tartott. Tapasztalva az oroszok harcmodorát, szinte biztosra vettük, hogy a ránk zúdított gránáttűzzel el akartak érni bizonyos mértékű romboló lelki hatást és aztán következhet a gyalogság támadása. Főhadnagyunk tisztában volt az oroszok katonai fölényével, éppen ezért, amikor a több hullámú aknatűz után csend következett, nagyon bölcsen intézkedett. Személyesen adta ki a parancsot a gyülekezésre, az emberek szomszédjuknak adták tovább a parancsot. A hír hallatára a társaság percek alatt a főhadnagy köré gyűlt, aki gyorsan, röviden közölte döntését, vagyis, hogy a tűzvonalat feladjuk, és a csapatot visszavezeti Körösmezőre, oda, ahonnan elindultunk erre a bevetésre. Adós maradtam még a Mikulicsiban történt események emberveszteségeiről. Ezek a hírek sosem voltak publikusak. Kiszivárgott hírek szerint egy haláleset történt és néhány sebesülés, a számát nem tudom. Havasaljánál egy halálesetről tudok és szintén több sebesülésről. Ezek a hírek az egészségügyi katonáktól és azoktól a társainktól származtak, akiknek a közelében történtek az esetek. Visszatérve a főhadnagy parancsára, a gyülekező kb. délután három-négy óra között történt szeptember 27-én. A kivonulás ismertetése után a főhadnagy elmondta még, hogy most pedig kijelöl egy hét főből álló "leplezőrajt", amelynek feladata lesz leplezni a csapat zavartalan elvonulását, és a megkezdett elvonulástól számítva csak két óra hossza múlva hagyhatja el a tűzvonalat, és ezt parancsba adja ki. A kiválasztás nagyon gyorsan történt, mégpedig úgy, hogy rámutatott hét emberre: "maga, maga, meg maga itt marad a rajban B. tizedes parancsnoksága alatt". Vesztemre közel álltam a főhadnagyhoz, és engem is kijelölt a rajba. A főhadnagy átadott a parancsnoknak egy papír fecnit, amelyen rajta volt a hegyről levezető szerpentinút rajza. A hét emberből két fő battonyai 31. kerékpáros volt, egy honvéd és egy szakaszvezetővel, a raj többi öt tagja gyulai 20-as kerékpáros volt, négy honvéd és egy tizedessel. A főhadnagynak több mondanivalója nem volt, hanem gyorsan a csapat élére állt és rávezette őket a szerpentinre s hirtelen elvonultak. Ott maradtunk tehát heten, és a tizedes javaslatára megbeszélést tartottunk, döntenünk kellett további sorsunkról. Semmi kedvünk nem volt hadifogságba kerülni vagy az oroszoktól elvérezni, ezért úgy döntöttünk, hogy a csapat után mi is levonulunk a hegyről, nem teljesítjük a kiadott parancsot, mert az egyenlő volt a halálos ítélettel. A battonyai szakaszvezető felderítő útra indult a szerpentinen, és amikor kb. tíz perc múltán visszajött, arról számolt be, hogy az úton már oroszok vannak, arra már nem mehetünk. Ezért a töprengésre nem volt idő, hanem egyből a legrövidebb utat választottuk, a sűrű, bozótos, cserjés hegyoldalon leereszkedtünk a völgybe, ahol egy fenyőerdő szélén lévő erdei útra jutottunk. Nem sokkal később tudtuk meg, hogy ez az út a vasútvonalig vezet, vagyis jó irányban haladtunk. Folytattuk tehát utunkat az erdő mellett. Az út elején felmerült bennünk a gyanú, hátha aknásított területen járunk, ezért mindenki kötelességszerűen fokozottabb mértékben figyelte az úton lévő kupacokat, földhányásokat. Libasorban haladtunk, a csapatot az élen haladó Ö. nevű battonyai kerékpáros vezette. Már késő délután volt, a nappali világosságot szürkület váltotta fel, nemsokára besötétedett, az volt a szerencsénk, hogy a hold elég jól megvilágította az utat. Óvatosan lépkedtünk, megtettünk már kb. hetven-nyolcvan métert, amikor egy robbanás rázta meg a levegőt, utána pedig katonai szitok hagyta el Ö. száját, és melegség öntötte el a jobb oldalát, az volt a szerencsénk ebben a szerencsétlen helyzetben, hogy Ö. apró aknaszilánkoktól sebesült meg, és folytatni tudta az utat. Hasábaknára lépett, az robbant fel. A robbanástól egy pillanatra ösztönszerűen megtorpantunk, azt hittük, hogy az oroszok lőttek utánunk, de amikor Ö. szájából elhangzott a szitok és a "megsebesültem" szó, kiderült a tévedésünk. Én hatodik voltam a sorban, a robbanás pillanatában két gyulai társunk előttem, Sz. és B. ijedtükben beszaladtak az erdőbe kb. nyolc-tíz méterre, ámde utászaink vagy aknászaink precíz munkát végeztek, az erdő szélét is betelepítették érintő- vagy botlóaknával, a két gyulai alighogy belépett az erdő fái közé, ott is felrobbant néhány akna, és mindketten megsebesültek. Azoktól sebesültem meg én is a jobb térdemre, egy ütést éreztem, és utána melegség öntötte el a lábamat, sajgó érzés kíséretében. Sem az Ö. sebét, sem az enyémet nem kötötték be a fiúk, arra most nem volt idő. Folytatás: http://kilenchonap2.blog.hu